Az egykori virágágyáson feküdtem. A hajdan élettel teli felület kietlen volt, rideg, és halott. A
környékre leszállt az éjszakai köd, és én nem láttam tisztán a Holdat. Te takartad el előlem. Integettél, azt mondtad, látjuk még egymást. Sokáig figyeltem az ezüstben sziporkázó, távolodó sziluetted. Lassan felkeltem, hogy utánad eredjek. Követni akartalak, de a lábaim nem tudták, melyik irányba lépjenek. Addigra eltűntél a szemem elől.
Mikor a szemem hozzászokott a sötéthez, észrevettem a zongorát. A múltban hozzád írt szerelmes dallamokat zengő billentyűk sora régóta érintetlen volt, fénytelen, és halott. Leültem a zongoraszékre - tudtam, hogy utálnád a nyikorgását - , és végigsimítottam a fekete-fehér elemeken. A hangszert körbeölelő elszáradt, indaszerű, féktelen hálót szőtt zárat egy mozdulattal eltávolítottam, és játszani kezdtem. A Hold valamivel tisztább képet mutatott. Tudod, előtte integettél, talán még mosolyogtál is közben, de az alakod egyre csak távolodott.
A hosszú idő óta terméketlen föld megelevenedett, miközben dúdolni kezdtem. Ezt még annak az emlékére írtam, hogy azon a tavaszon megismertelek. A virágok még épp csak kibújtak a téli, fagyos talajból, de mi már éreztük azt a megmagyarázhatatlan varázst, ami mindent körbevett, ha együtt voltunk, és a karjaimban tartottalak. A nosztalgikus dallam hatására egyre több és több növény sarjadt körülöttem. Mind a szépségük teljében voltak. Mint te, amikor integettél, és azt mondtad, látjuk még egymást.
Aztán váltottam - eszembe jutott az a kis mű, amit akkor kottáztam le, mikor először összevesztünk. A gyönyörű virágok mind elhervadtak körülöttem, sziromlepleiket az égbe hajították, azok pedig haláltáncba kezdtek a levegőben. Dühös voltam, a kékben pompázó virágok pedig tűzpirossá változtak. Mágia lett volna? Mindenesetre, valami megmagyarázhatatlan. Akár csak az ezüstben sziporkázó, távolodó sziluetted.
A felperzselt, egykori virágágyás közepén, a zongora előtt viaskodtam magamban. Nem emlékeztem, hogy elbúcsúztam volna. Nem tudtam, mert azóta nem láttuk egymást. A harctér a világ volt, az ellenfelek az érzéseim. És bár egyedül voltam, az utóbbiak legalább sosem hagytak cserben. Mindig megtalálták a pillanatot, hogy emlékeztessenek rá, mikor hátrafordultál, és integettél...
A két szememből a pillanat ugyanazon töredékében csordult ki egy-egy könnycsepp. Biztosan megcsillant rajtuk az addigra élesen kirajzolódott Hold fénye, és Te ott álltál előtte. A mozdulatom megszakadt, az ujjaim remegni kezdtek, végül dühösen rávágtam a hangszerre, és behúztam a függönyt.
A közelben apró fény gyúlt, lépések hangjai ütötték meg a fülemet, és nem sokkal később megjelent két, álmos tekintetű ápoló.
- Ki van ott? - kérdezte az egyikőjük.
- Lee Taemin - felelte a másik, miközben közelebb lépett. - Jöjjön csak. Késő este van.
- Áh, maga az, akinek nincsenek látogatói, ugye? - bólintottam. A másik fehérruhás felszisszent. Kínos téma.
- Ugyan már - a hangszíne keserédesre változott, és láttam megcsillani a kezében a tűt. A gyógyszer azért kellett, hogy a betegek ne tudjanak ellenkezni velük. - Maga is tudja, hogy ilyenkor már nem jöhet ki a társalgóba. Nézzen körbe, mit csinált már megint - színpadias mozdulatot lejtett, és fejcsóválva nézte a virágokat, amelyeket egytől egyig leborítottam az ablakpárkányról. Néhány kaspó szilánkosra tört, a saját kezeimmel széthordott, nyirkos földből pedig valósággal mindenhova jutott. Nem csak a padlót szórtam fel vele, de még az öreg zongorát is bepiszkoltam, miközben játszottam rajta.
- Tudja, nem maga az egyetlen, akit bedugtak ide, aztán magára hagyták. De meg kell értenie, mennyire nehéz kezelni az ilyen embereket... - vette át szót ismét a társa, de félbeszakítottam.
- Miért félnek használni az őrült szót? - enyhén megbillentettem a fejemet. Figyelmen kívül hagyott.
- Ha jól értesültünk, az ön itteni elhelyezéséről a korábbi párja gondoskodott.
- A szerelmem volt - javítottam ösztönösen. - Szebb kifejezés.
- Valóban. És búcsúzni sem tudtak. Talán idővel majd felkeresi. Ne adja fel.
- Nem számít - legyintettem, majd az egyik, a fekete virágföldtől koszos karomat felé fordítottam, hogy könnyebb legyen az injekciós tűvel, aztán a függöny felé néztem, aminek vékony anyagán még átsejlett az ezüstszín fény. - Az éjjel láttam őt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése